Zénó az egér még mindig a posta kocsiban lapult. Az autó nagy döccenéssel megállt. Zénó
kidugta a fejét a borítékok közül. Az autó (ővele) a hercegkúti posta előtt állt. Az ember
kiszállt az autóból, és elkezdte lepakolni a zsákokat. Zénó az egyéb félreértést elkerülendő,
leugrott az autóról, és beiszkolt az első bokorba, amit meglátott. Örömmel vette észre, hogy
ennek a bokornak nincs tele szeméttel az alja, mint a belvárosban. Úgy döntött, hogy itt
marad még pár órát, nemsokára sötét lesz.
Zénó eltöltött egy kis időt a bokorban, és már el is kezdett alkonyulni, mikor a bokor
naposabb oldalán egy árnyék jelent meg. Az árnyék egyre közelebb jött. Már csak 1 méter…
fél méter… már csak pár centi. Az árnyék elérte a bokrot. A kis levelek megrezdültek. Zénó
hátrált még egy lépést. Az árny bedugta a fejét a kis, ő általa harapott lyukon, és Zénó már
egészen a bokor szélén volt. Ekkor Zénó meglátta a „szörny” fejét: bolyhos fehér gyapjú volt
a fején, nagy szemekkel bámulta a kisegeret, és valami zöld lógott ki félig a szájából (Zénó
hamar rájött, hogy ezek az előbb leharapott levelek). A birka belátta, hogy nincs semmi
különös a bokorban, és nem is finom a levele, ezért inkább kihúzta fejét a lyukon, és kiköpte a
minden bizonnyal ízetlen leveleket.
Zénó további várakozása a bokor alatt többségében nyugodtan telt. Amint besötétedett, az
egér előmászott a bokorból, és elindult pár domboldalba vájt háznak nem igazán mondható
építmény felé. Még félúton se járhatott mikor egy denevér jött vele szembe, aki éppen esti
köreit repülte Zénó nem kis ijedelmére. Mikor a denevér odaért, szárnyat nyújtott Zénónak, és
bemutatkozott:
– Jó estét! Engem Gyárfás vagyok. Rőt korai denevér Myctalus noctula latinul.
Nyugodjon meg kedves egér, csak bogarakat eszek.
Zénó ettől felbátorodva viszonozta a köszönést.
Bent sötétség honolt, s csak a lyuk alatti pont volt félhomályban. Gyárfás, mivel jól látott a
sötétben, gyorsan odarepült a fáklyákhoz, és meggyújtotta őket. Zénó szeme gyorsan
hozzászokott a fényhez. Szép helyen voltak. A falon mindenhol faliszőnyeghez hasonló penész
telepedett. Nem messze tőlük egy üvegek alatt roskadozó polc volt. Pár borosüveg mintha
szőrös lett volna a sok nemes penésztől. Zénó pár másodpercig nézte a furcsa jelenséget.
– Szerinted hozzá lehet érni? – kérdezte Zénó.
– Hát persze! Miért azt hitted, hogy… mérgező?-válaszolt Gyárfás, aki szívesen meg
kóstolta volna a tokaji aszút, az üvegek tartalmát.
Zénó hozzányúlt hát a penészhez, és kezdeti irtózása el is szállt. A szőrös fal nagyon puha
volt. „Lehetne rajta aludni is”-gondolta.
– Ennek olyan a tapintása, mint annak a kék orosz macskának akivel összebarátkoztam
rákosi kirándulásom alkalmával.- gondolkodott hangosan Zénó.
– Hát biztos – mondta Gyárfás, és ő is megérintette a penészt – amúgy tényleg nagyon
puha – állapította meg ő is.- Ez a pincepenész, latinul Zasmidium cellare. A penész és
az alkoholos pára a legjobb barátok idelent a pincékben.
– Miért fixírozod az a borosüveget?- kérdezte Zénó.
– Hát nem lenne csodás a puha falnak dőlve iszogatni egy pohár bort a barátokkal?
Csak ne lenne ilyen dohos szag… – ábrándozott a denevér.
– Én még nem ittam bort, de ezek szerint te igen. Milyen volt?
– Émelyítő, de finom. Savanykás, vagy inkább édeskés? Nem tudom. De olyan élmény
volt, amit nem minden állat ismerhet meg. – mondta Gyárfás, magabiztos, de
ugyanakkor kissé álmodozó hangon.
Zénó és Gyárfás tovább indultak. Itt nem volt semmilyen lámpa. A kis helység még dohosabb
volt mint a többi része a pincének. Itt még a penész is sokkal vastagabb volt mint máshol. Első
ránézésre úgy tűnt nincs semmi a sötétbe burkolózó kamrában, de aztán Zénó megtalálta azt
a tárgyat amit a kamra rejtett. Egy közepes méretű dombocskát. Zénó odafutott a
dombocskához, és egy kicsit meg kapargatta a penészt. Mancsával a puha nemes penész alatt
érzett valami keményet. Egy kicsit jobban meg kapargatta a dombocskát a tetején, és így vált
láthatóvá egy üveg. Az üvegben sárgásan fénylő folyadék volt. A papír ami egykor rá volt
ragasztva a z üvegre most már alig tapadt meg rajta. Nehezen olvasható betűkkel volt ráírva:
„1762” Zénó arra következtetett, hogy ez az az évszám amikor készítették.
Mikor aztán visszaértek a nagy terembe, ahova először érkeztek, még egyszer körül néztek.
Gyárfás egyszer csak megszólalt:
– Zénó! Szerintem jönnek. Bújjunk el a borok között! Gyere!Bort fognak kóstolni,
mindig így szokták.
Az emberek nemsokára kinyitották az ajtót. Először egy kis ember lépett be. Úgy nézett ki mint
egy manó, vagy inkább hobbit? Hosszú kék kabátja a földet súrolta. Meglepően pocakos
testéhez egy övvel kötötte oda kis kardját, ami inkább hasonlított egy tőrre. A kis ember után
bejött még három ember. Mind a hárman leültek az asztalhoz, és a kis öreg ember a polc felé
lépett. A feje magasságából levett egy kevésbé penészes üveget, és 4 meglepően tiszta
borospoharat. Mind a négy pohárba töltött bort.
– Ó Béla bácsi! Ez a bor nagyon finom. – mondta az egyik férfi.
– Köszönöm. Na akkor elmondok mindent ami most eszembe jut az aszúról, és utána
kimegyünk iszogatni. Fenének sincs kedve itt ülni ilyen hidegben.
– Jó ötlet Béla. – szól egy vele körülbelül egykorú ember.
– Na már most: A Tokaji aszút a szőlőtőkén megaszott szőlőszemekből csinálják. Az
aszú név is innen származik. Ez egy úgynevezett desszertbor. Ja ott van az asztalon a
cukros tejfölös lángos is kóstoljátok meg! Hol is tartottam?
– Az aszú név eredetéről beszélt – segített neki egy fiatal nő.
– Köszönöm. Nos a későn leszüretelt aszú szemekből évszázados technikával csinálnak
bort. De ami a legérdekesebb, és legjobb az egész aszúban, hogy az – enyém
legalábbis – sokáig eláll. Nagyon sokáig! – és kacsintott egyet.
Ekkor az öreg hátrament – oda ahol Zénó volt az előbb – és a borosüveggel jött vissza.
– Ez őseim legjobb bora. Ketten csinálták még 1762-ben. Nagyon értékes. Van belőle
még pár üveggel. Egyszer már kibontottam, hogy megkóstoljam. Húsz éves lehettem,
és nagyon ízlett. Ez volt az első bor, amit megkóstoltam, és ezután minden bor rossz
volt. Persze már nem nagyon lehet kinyitni, mert az idő jól megdézsmálta a dugót.
– De, hát ez csodálatos Béla bácsi!- kiáltott fel a fiatal nő.
– Igen, ez a környék legrégebbi bora, Dóra. – mondta nem kis büszkeséggel Béla.- De
most menjünk ki, és kint kóstoljuk meg a borokat. Kezdek tényleg fázni.
Az emberek elindultak kifelé.
– Ha kimennek, megkóstolom azt a bort ott az asztalon. – mondta elszántan Gyárfás. –
Ez az igazi királyi bor!
Nem kellett sokat várnia, az emberek kimentek a szabad levegőre.
– Ja, Zénó majdnem elfelejtettem mondani! Akit Bélának hívtak itt a fiatalok.Igazából
nem is Béla a neve.
– Hát akkor hogy hívják?- kérdezte Zénó, miközben felfele mászott az asztal lábán.
– Ő volt Frodó. Az igazi Frodó – közölte nemes egyszerűséggel Gyárfás.
– Ez hihetetlen! Akkor jól gyanítottam, milyen házacskák ezek itt a domboldalon! –
örvendezett az egér, és közben felért az asztalra, ahol barátja már belemerült a
borkóstolásba.
– Gyere Zénó! Nagyon finom! Meg kell kóstolnod!
– Csak… csak egy kicsit kérek- mondta Zénó.
A denevér töltött neki egy keveset, de Zénó úgy látta, mintha nem is lenne olyan kevés, mint
amennyit kért. „ Mi történik, ha nem tudom meginni, vagy nagyon elkábulok tőle, mint az a
férfi? És mi van ha rossz az íze?”- gondolkodott Zénó. Majd rászánva magát, belekóstolt.
– Hát ez igazán ízletes! Ezek a savak! Ez az illat!
– Na ugye. Mondtam- Felelte Gyárfás.
Zénó még megitta a bort ami a poharában volt, majd lement a padra, és lefeküdt a párnára.
Másnap reggel amikor Zénó felébredt, a denevér már javában aludt. Zénó odament
barátjához, és kicsit megbökdöste. Erre a denevér kinyitotta a szemét.
– Mi az?- kérdezte álmosan.
– Én elmegyek, te pedig inkább menj fel a lámpára aludni – mondta neki Zénó.
– Jó utat!- búcsúzott Gyárfás, immár a lámpáról.
– Szia!- mondta Zénó.
Az egér leugrott az asztalról, és már ment is az ajtó felé. Az ajtó alatti szűk résen gyorsan
kiiszkolt, és már futott is. Mikor aztán már elég távol volt a pincéktől, visszanézett és
csodálatos látvány tárult a szeme elé. A pincék fehér kőből épült falai úgy ragyogtak a rájuk
sütő napfényben, mintha megannyi gyémánt lenne. A pincék mögötti kis fenyves, mintha életre
kelt volna a reggeli lágy szellőtől, susogtatta magasra nyúló koronáját. Zénó nem sokáig
maradhatott, mert el akarta érni a postakocsit, amivel előző este jött. Most így
visszagondolva, olyan távolinak érezte érkezését, mintha azóta már több nap is eltelt volna.
Még vetett egy utolsó pillantást a Hobbit-házakhoz hasonló pincékre, amelyik egyikében ott
alszik Gyárfás, és már futott is a falu felé.
Sikerült még épp idejében érkeznie a postához, hogy felpattanjon a képeslapokkal és
levelekkel tömött Lovasberénybe készülő zsákok közé. Zénó örült, és izgatott volt, de szomorú
is egy időre elvesztett barátja miatt.
A mese különdíjat nyert a 2020-as Országos Vers- és Prózaíró, Fotó-Diaporáma Versenyen.